Az remek, hogy a lányom nagyon kreatív. Az viszont probléma, hogy a hülyeségek kieszelésében is az. Szinte minden napra jut valami ígéret, hogy olyat soha többé nem csinál, de nem nyugodhatok meg, mert mindig talál újabb őrültséget. Csak a közelmúlt ígéretei:
- Soha többé nem kapargatom le a vakolatot, megígérem!
- Soha többé nem kenem be popsikrémmel a fürdőköpenyt / a szobát, megígérem!
- Soha többé nem töröm le a kisautók tetejét / ajtaját / kaszniját, megígérem!
- Soha többé nem firkálom össze a falat / a szekrényt / a könyvet / a monitort, megígérem!
- Soha többé nem tépem össze a füzetet / könyvet / térképet, megígérem!
- Soha többé nem locsolom a szörpöt a gyöngyökre / a szőnyegre, megígérem!
- Soha többé nem dobálom ki a szekrényből a ruhákat, megígérem!
- Soha többé nem rontom el a mérlegedet, megígérem!
És most "soha többé nem veszem a számba a gyöngyöt, megígérem!".
Ennyi ígéret után szerintem inkább aggódhatok, mint megnyugodhatok, mert ezeket tényleg nem fogja csinálni, de hogy kitalál valami újat, az szinte garantált. :S
------------------------------------------------------------
- Amikor ott még ablak volt - mutat a szobája falára, ahol soha nem volt ablak, mi építettük az emeletet, szóval tényleg soha nem volt - láttam ott egy embert.
- Tényleg? Milyen embert?
- Nem tudom. Talán egy távoli rokonod volt.
?!!? Oké... :)
------------------------------------------------------------
- Mama, Mama!
- Mi a baj?
- Nem találom!
- De mit nem találsz?
- Hát a vasalópárkányomat!
Igen, a vasalóállványt hívja így. :D
------------------------------------------------------------
- Jaj, nincs itt a könyvem! Lehet, hogy hol van?
Ühüm, az könnyen lehet... :D
------------------------------------------------------------
- Nem is tudom.
- Hát a Botika! Csak ezen a képen még kicsi volt. Óvodás. - mutatom neki kedvenc keresztfiam képét, aki mostanra 196 cm magas, és még növésben van.
- Ezen a képen tényleg a Botika van?
- Igen.
- De Mama! Mikor lett ennyire hatalmas?
Nos, kb. az utóbbi 10 évben, az ovi óta... :))
------------------------------------------------------------
Múlt héten egyik nap nem aludt délután. Este eldőlt mellettem a kanapén, a vállamra hajtotta a fejét, és elájult a fáradtságtól. Felvittük az ágyába, lefektettük. Este fél 11kor felébredt, és olyan kipihent volt, mint aki átaludta az éjszakát. Kért tejet, esti mesét, aztán mentünk fogat mosni. A fürdőszobába érve hirtelen a világ legszélesebb mosolyával azt mondja:
- Mama, én olyan boldog vagyok!
- Jaj, de jó! Örülök neki, drágám!
- Olyan boldog vagyok, hogy van lyuk a füleden! Ez fantasztikus, hogy lehet bele fülbevalót tenni!
Nem nehéz a gyerekemet boldoggá tenni... :D
------------------------------------------------------------
- Mama, fűzök Neked piros nyakláncot, jó?
- Köszönöm, nagyon jó lesz!
- De a rózsaszínt kinek fűzzem?
- Lehetne a Tiéd, például.
- Nem, nekem már van nyakláncom! Inkább legyen a Keresztmamié!
- Jó ötlet, legyen az övé!
- El fog ájulni, ha meglátja! És majd hazaviszi, és ott is mindenki elájul, mikor hordani fogja!
Igen, arra van esély. :D
------------------------------------------------------------
És egy kis vendégszöveg:
Vendégek jöttek hozzánk szombaton. A vendég kisfiú, Nimó fél évvel idősebb Lilinél. Egész jól eljátszottak együtt, néha inkább egymás mellett. Az egyik különjátéknál Nimó a játék rezsóval játszott, és kicsit határozottabban fogta meg az egyik részét, minek okán az a rész a kezében maradt. Először az apukájához fordult segítségért, aki úgy gondolta, csak össze kell pattintani két részt, biztos kijárós a cucc, és Lili is tud segíteni majd Nimónak összerakni. Nimó odament Lilihez, mutatja neki a két részre szakadt rezsót:
- Játszottam ezzel, és valahogy magától(!) ez lejött róla. Tudnál segíteni?
Ezen a "magától lejött róla" dumán megfeküdtem. Imádom a kölköket, annyira jófejek! :D
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése